Annemarie Selinko: Désirée

Désirée Clary

(forrás: Wikimédia)

Désirée-vel 16 évesen találkoztam először, éppen Marseille katonai parancsnokához igyekezett, hogy megmentse vőlegényét. Ezalkalomból zsebkendőket tömködött a ruhája alá, hogy idősebbnek tartsák. Később Párizsban láttam viszont, ahol régimódi ruhája nevetségesen hatott, mert már mindenki ujjatlan ruhát viselt, stólát és nyitott szandált.... Désirée-t ez nem törte le, nyakába varrta magát egy nagyon magas katonának, hogy bejusson egy divatos szalonba, mert meg akarta lepni a vőlegényét.
Majd újra találkoztunk, az estély után, amikor a Szajnába akarta vetni magát, mert a szerelme elárulta, és megkérte egy másik nőt kezét. Szerencsére a katona követte,  az utolsó pillanatban visszarántotta, majd egy bérkocsiban meggyőzte a lányt, hogy gondolja át tettét, végül megkérte a kezét… Kosarat kapott!

Tanúja lettem, évekkel később egy intim családi vacsorán a megismételt leánykérésnek és ezúttal igen lett a válasz.
 
Az eseményeket Désirée naplóján keresztül ismerjük meg, melyet egyetlen éjszaka alatt olvastam végig, holott nem szerettem a "súlyos" könyveket. (kicsivel több, mint 600 oldalról van szó). 

Ez egy mindennapi lányregénybe illő szerelmi történet is lehetne, ha a hősök nem játszanának fontos szerepet a világtörténelemben. Az szalonban jegyességet kötő pár a későbbi Napóleon császár és leendő felesége Joséphine. A kétségbeesett, elhagyott szerelmes Bernardine Eugenie Désirée Clary, a megmentője pedig Jean-Babtiste Bernadotte.

Désirée valós történelmi személy volt, Napoleón menyasszonya, akit a későbbi császár elhagyott, hogy feleségül vehesse Joséphine-t. Később, a svédek felkérésére férjével, Jean-Babtiste Bernadotte-tal elfoglalták a Svédország trónját.

A könyv szerzője Annemarie Selinko, egy jómódú osztrák család sarja volt, aki a náci üldözés elől 1939-ben előbb Dániába, majd 1943-ban Svédországba menekült . Itt kezdett anyagot gyűjteni Désirée című regényéhez, melyet 1951-ben írt meg. 25 nyelvre fordították és 20 millió példányt adtak el belőle világszerte, így a Désirée lett a világ második legnépszerűbb romantikus regénye az Elfújta a szél után.

A könyvet először Sacha Guitry vitte filmre , 1942-ben Le Destin fabuleux de Désirée Clary címmel. 1956-ban megfilmesítették, a címszerepet Jean Simmons, Napóleont pedig Marlon Brando alakította. A Century Fox stúdió megbízásából a forgatókönyvet Daniel Taradash írta. A filmet két Oscar díjra jelölték látványtervezés és jelmez kategóriában.

A Désirée kölcsönözhető a FSzEK fiókjaiból!

A könyvet Horváth Sarolta ismertette.

Magyar Katalin: Jeripusz

(forrás: morguefile.com)

Gyerekkoromban három kedvenc regényem volt, felváltva olvastam őket többször is. Az egyik a Két Lotti volt, a másik Ronja, a rabló lánya, és a harmadik a Jeripusz.

Magyar Katalin regényében a magyar népmesei világot vette alapul, ami nekem félig gyerekként, félig kamaszként ismerős, biztonságos alapot nyújtott. Viszont nagyon sok megoldása meghökkentő, ellentétes a népmesei fordulatokkal, ami pedig izgalmas intellektuális élményt adott.

A történet szerint Kosánc falu mellett emelkedik a Jeripusz hegy. Itt lakik a gonosz nagyúr, maga Jeripusz, aki 100 évente felébred, és elragadja a falu legszebb lányát. Ez alkalommal a gyönyörű, de hideg szívű Virág Eszter tűnik el, akinek két legény is a kiszabadítására indul.

A regény valódi értéke az apró mozzanatokban rejlik. A mellékszereplők viccesek, szerethetőek és különlegesek, Facsuta, a sétáló bokor, a beszélő kutya, a mutatványos, aki egy titokzatos ládát cipel magával.

Annak idején még nem értettem mi fogott meg ebben a regényben a különleges helyszíneken, és varázslatos eseményeken túl. Felnőttként már értem, hogy ebben a történetben találkoztam először a jellemfejlődéssel. A szereplők a történet során megváltoznak, jobbak lesznek. Ami valódi értéket képvisel, amellett végig kiállnak, de amiről kiderül, hogy csak tartalom nélküli csillogás, az végül elértéktelenedik.

Vékony kis könyvecske, de tele van szép erkölcsi igazságokkal egy mesei, már-már fantasy jellegű környezetben, ahol az izgalmas, meglepő fordulatokkal teli történet sodorja az olvasót, és arra készteti, hogy újra és újra elolvassa.

Kár, hogy nincs újabb kiadása a mai ifjúságnak!

Keresd a kötetet a FSzEK fiókjaiban!

A könyvet Kaposi Ildikó ismertette.

Joe Alex: A halál beszél helyettem

Joe Alex bűnügyi regényeinek állandó főszereplője – minő meglepetés! –maga Joe Alex, a krimiíró és barátja Benjamin Parker, a Scotland Yard felügyelője. Kettejük barátsága katonai múltjukban eredezik, s a két kiváló londoni úriember kooperációjának eredményét sosem ússzák meg a gonosztevők. Esetükben (eseteikben) még a bűnügyek is „lovagiasak”, gentleman-hez méltóak. Ami egyben azt is jelenti, hogy kellőképpen távol állnak világunktól, és ezért igazán felhőtlenül és feltétlenül szórakoztatóak.

„A halál beszél helyettem” egy londoni színház kulisszái mögé vezet minket, s egyben (vájt fülűek és sznobok figyelem!) sommás szintézisét adja Ionesco: A székek című egyfelvonásosának

Logikus és kiválóan felépített krimi. Nem feledkezik meg a klasszikus szabályokról, az olvasó valamennyi adat birtokában van; nincsenek megkésve és félrevezetően beépített tények, személyek. A kb. 150 oldal pedig nem több, mint egy elalvás előtti agytisztító és feszültség levezető. Az egyik szereplő így fogalmazza a bűnügyi regények értékét: „…egy jó krimi többet ér, mint a nyaralás.”

.Ha valaki véletlenül arra vetemedne, hogy Joe Alex krimiket keresne pl. a FSZEK katalógusában, bizony meglepődik, és – ha nem eléggé szemfüles, meg is hátrál. Ugyanis a szerző a lengyel, Maciej Slomczynski, aki még hazájában is álnéven publikált a hetvenes években.

(Ha lehet ilyen kitételt tenni): az intelligens krimik kedvelői az első után a többi könyvét is keresni fogják, már ha hozzájutnak egyáltalán ahhoz a néhány példányhoz, ami még megőrződött a közkönyvtárakban, mert az új kiadásokkal bizony még adós a könyvkiadás. 

Keresd a kötetet a FSzEK fiókjaiban:

http://saman.fszek.hu/WebPac/CorvinaWeb?action=onelong&showtype=longlong&recnum=69555&pos=11

Mika Waltari: Megmondják a csillagok

Mika Waltari nevének hallatán bizonyára kevesekben gyullad ki a krimit jelző lámpácska, hiszen a finn író inkább történelmi regényeiről híresült el hazánkban és szerte a nagyvilágban. Pedig a filozófiai tudományok kandidátusa bizony nem restellte megteremteni Palmu felügyelő figuráját, és a nagyra törő, ám intellektusában tőle igencsak lemaradó rendőrbíróét, aki egyes szám első személyben prezentálja az eseményeket. (Palmu szarkazmusát tanítani kellene, hiszen a dörzsölt, ám fizikailag már kissé amortizálódott felügyelő így vezetgeti, ugyanakkor tartja távol fiatal felettesét/kollégáját a helyes megoldás ösvényétől.)

Csak a halhatatlanokra jellemzően Waltari valami olyasmit tudott, amitől nem rakódott por egyik bűnügyi regényére sem (a Palmu felügyelő tévedését 1940-ben publikálta hazájában). Végletekig leegyszerűsített stílusa, a nyomozásban résztvevők mindennapjainak beültetése a történetbe (pl. a rendőrbíró és egyik kollégája a rendőrségi kórus tagja, és néha-néha dalra fakadnak), ugyanakkor a cselekmény fordulatai - krimiknél nem feltétlenül megszokott - üde szórakozást garantálnak.

Tőlem senki ne várja, hogy a cselekményt ismertetni fogom; így most sem teszem. Legyen elég most annyi, hogy a napjainkban tömegével megjelenő skandináv krimik előképét veheti kézbe az, aki hozzáfér Mika Waltari két bűnügyi regényéhez. Mondom ezt azért, mert A Palmu felügyelő tévedése – bár két kiadást is megért hazánkban! – már nyomokban sem létezik a könyvtárakban, és az antikváriumok igencsak borsos áron kínálják. A folytatás, a Megmondják a csillagok is csak néhány helyen lelhető fel.

Csak remélem, hogy azok, akik mostanában fel-feltámasztanak néhány elfeledett szerzőt, megtalálják a Waltari-krimiket is!

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Az ókori Róma hálás téma nagy íróink számára, gondoljunk Kosztolányi Dezsőre (Néro, a véres költő) vagy éppen Móra Ferencre (Aranykoporsó). Ha a világirodalomból kéne megnevezni egy írót és művét, ami a római történelem idején játszódik, 100 emberből szerintem 70 biztos a „Quo Vadis”-t említi. A lengyel Henryk Sienkiewicz nagyregényét, a közhiedelem szerint Nobel-díjának alapját. Ténylegesen "kiemelkedő epikai munkásságáért" ítélték meg számára a kimagasló elismerést 1905-ben.

A hírhedt és zsarnoki, művészi ambícióktól elhivatott (de sokkal kevésbé tehetséges, mint amennyire elhivatott) uralkodó, Néro császár idején játszódik a cselekmény. A történelmi szál egy része hiteles, de sok elem az írói fantázia szüleménye. A keresztények üldözését, bujdosásukat a katakombákban, Róma felgyújtását a történelemkönyvek lapjairól is ismerjük.

Hogy Sienkiewicz Nérója (a retardált, önhitt zsarnok) mennyire felel meg a valaha élt császárnak, nem tudhatom, de az 1951-es filmváltozat Peter Ustinov által megformált alakja számomra ugyanazt a képet vetítette vászonra, amit olvasás során képzeltem: a fokozatosan az őrületig jutó, ugyanakkor szánalomra méltó figurát. A „kenyeret és cirkuszt a népnek” elvet követő uralkodót, aki övéit kiszolgálva igyekszik népszerűségét fenntartani, bukását elkerülni. Fantasztikus alakítást nyújtott a színész.

Természetesen a túlfűtött érzelmektől sem mentes, minden akadályt, nehézséget legyőző szerelmi szál sem hiányozhat a történetből: a Rómában túszként élő királylány és a katonai tribunus az ármánykodás ellenére egymáséi lesznek. Egy másik pár szerelme viszont tragikus véget ér.

Kik ők és miért nem teljesedhet be a szerelmük?  Ki és miért próbál Lygia és Marcus Vinicius útjába állni? Mindent nem árulhatok el: akkor miért is olvasnád el a könyvet!?

Keresd a kötetet a FSzEK fiókjaiban:

 http://saman.fszek.hu/WebPac/CorvinaWeb?action=onelong&showtype=longlong&recnum=520335&pos=3 

 A mű megtalálható elektronikus formában is:

http://mek.oszk.hu/02500/02518/

Ez a plakát az 1912-ben forgatott némafilmhez készült, amiben valódi oroszlánokkal dolgoztak. Ezen kívül még két ilyen változata is a mozikba került. Feldolgozásait szinte fel sem lehet sorolni. A '12-es adaptációval a nagy történelmi filmek korszaka kezdődött el.

Boris Vian: Tajtékos napok

Ne vegye kézbe, ha ömlengő, édes-bús szerelmi történetre vágyik! Ne lapozza fel, ha a jövőt sötétre festő sci-fit szeretne olvasni! Ne olvassa, ha az egzisztencializmus távol áll Öntől! És eszébe se jusson belenézni, ha nem befogadó a nyelv szertelenül szerkesztett szó-táncára!

A történet egyszerű, hisz valamennyi szerelmes regény egyazon alapon nyugszik; esetünkben egy fiatal fiú, Colin beleszeret egy fiatal lányba, Chloéba. „Szeretném szeretni szerelemmel” – mondja Colin, mert tudja, csak így van esély az élet megragadására. És mert különben a kevésnél is kevesebbet kapunk csak az életünktől. A fiatalok összeházasodnak, aztán Chloé megbetegszik. Colin mindenről lemond, hogy megmentse szerelmét, a végzet Azonban másképp dönt… A regény a „szerelemmel szeretés” diadala.

Ezért lett a huszadik század talán legmeghatóbb szerelmi története (a „Love story” ennek csak lebutított változata): önálló életet élő fejlődésregény, egy olyan fiktív pre-high-tech környezetben, ahol az ember a legkisebb érték. Érzékeny és finom irodalom, mely a teljes önátadás igényével lép fel olvasójával szemben.

Olvassa hát mindenki, aki ki tud és ki akar szakadni néhány órára saját világából és belemerülni az irodalom Boris Vian nyújtotta élvezetébe; aki képes és hajlandó el- és befogadni egy különleges világot, ami egyszerre csábít és fenyeget.

Keresd a kötetet a FSzEK fiókjaiban:
http://saman.fszek.hu/WebPac/CorvinaWeb?action=onelong&showtype=longlong&recnum=591913&pos=2

 

Életéről kevés információ jutott el hozzánk, annyit még érdemes róla tudni, hogy trombitásként Párizs jazz-életének ismert alakja volt; a zenei munkásságáról készült dokumentumfilm ajánlatos – ha sikerül – beszerezni!  

http://filmadatbazis.hu/film/adatlap/29749/boris-vian-la-vie-jazz

Peter Marshall: Tombol a hold

Az (immár múlt század) ’50-es éveinek Angliájában, a „dühöngő ifjúság” két képviselője Anette és Bruce bontakozó karrierjét a korszak legrémesebb járványa, a gyermekparalízis töri derékba.

Lehet boldog valaki, ha húszévesen nyomorékká válik? Mi segíthet életben maradni? Hogyan lehet elviselni a kirekesztést az épek világából? Ha találós kérdésként tennénk fel ezeket, akkor is magától adódna a válasz: a szerelem; egy társa, aki velünk együtt hiszi: rokkantként is élhető világot teremthetünk magunknak.

Az Anette és Bruce szerelméről szóló kötet a fogyatékosok Bibliája lehetne, egyben oktatási segédanyag az épek számára. És milyen keveset változott a világ?! A regény több mint 60 éve született, mégsem a múlt, inkább a jelen környezetében játszódik; ismerősek az utcák, a kocsma hangulata, valamint a mozgássérültek számára fenntartott intézmény álságos vallásosságtól terhes levegője is, melyben álom csupán, hogy a legelemibb emberi érzelmek ne keltsenek utálatot és felháborodást.Változott mára valami...?

Akadnak könyvek, amik kicsit jobbá tesznek: általuk felülemelkedhetünk a hétköznapok ítéletén és előítéletein.

Sok apró lépést tehetünk mi magunk is a másság elfogadásáért és elfogadtatásáért.

Az első lehet, hogy elolvassuk a Tombol a holdat.

Keresd a kötetet a FSzEK fiókjaiban:
http://saman.fszek.hu/WebPac/CorvinaWeb?action=onelong&showtype=longlong&recnum=72367&pos=2
Kiváló film készült a könyvből:
http://www.port.hu/tombol_a_hold_the_raging_moon/pls/fi/films.film_page?i_film_id=2484