Mika Waltari nevének hallatán bizonyára kevesekben gyullad ki a krimit jelző lámpácska, hiszen a finn író inkább történelmi regényeiről híresült el hazánkban és szerte a nagyvilágban. Pedig a filozófiai tudományok kandidátusa bizony nem restellte megteremteni Palmu felügyelő figuráját, és a nagyra törő, ám intellektusában tőle igencsak lemaradó rendőrbíróét, aki egyes szám első személyben prezentálja az eseményeket. (Palmu szarkazmusát tanítani kellene, hiszen a dörzsölt, ám fizikailag már kissé amortizálódott felügyelő így vezetgeti, ugyanakkor tartja távol fiatal felettesét/kollégáját a helyes megoldás ösvényétől.)
Csak a halhatatlanokra jellemzően Waltari valami olyasmit tudott, amitől nem rakódott por egyik bűnügyi regényére sem (a Palmu felügyelő tévedését 1940-ben publikálta hazájában). Végletekig leegyszerűsített stílusa, a nyomozásban résztvevők mindennapjainak beültetése a történetbe (pl. a rendőrbíró és egyik kollégája a rendőrségi kórus tagja, és néha-néha dalra fakadnak), ugyanakkor a cselekmény fordulatai - krimiknél nem feltétlenül megszokott - üde szórakozást garantálnak.
Tőlem senki ne várja, hogy a cselekményt ismertetni fogom; így most sem teszem. Legyen elég most annyi, hogy a napjainkban tömegével megjelenő skandináv krimik előképét veheti kézbe az, aki hozzáfér Mika Waltari két bűnügyi regényéhez. Mondom ezt azért, mert A Palmu felügyelő tévedése – bár két kiadást is megért hazánkban! – már nyomokban sem létezik a könyvtárakban, és az antikváriumok igencsak borsos áron kínálják. A folytatás, a Megmondják a csillagok is csak néhány helyen lelhető fel.
Csak remélem, hogy azok, akik mostanában fel-feltámasztanak néhány elfeledett szerzőt, megtalálják a Waltari-krimiket is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése